Első pillantásra úgy nézett ki, mint egy Wang szövegszerkesztő – Wang billentyűzete és burkolata volt. Richard Hagstrom csak második pillantásra vette észre, hogy a burkolatot fölvágták (és nem valami óvatosan; mintha egy fémfűrésszel csinálták volna), hogy egy kissé nagyobb IBM-katódcsövet tegyenek bele. A hajlékonylemezek, amelyek ezzel a furcsa korccsal érkeztek, egyáltalán nem voltak hajlékonyak; olyan kemények voltak, mint a 45-ösök, amelyeket Richard még gyerekkorában hallgatott.

– Mi az isten ez? – kérdezte Lina, amikor Richard és Mr. Nordhoff darabonként áthordták a dolgozószobájába. Mr. Nordhoff volt Richard Hagstrom bátyjának és családjának egyik szomszédja… Roger, Belinda és a fiuk, Jonathan.

– Jon rakta össze – felelte Richard. – Mr. Nordhoff szerint nekem szánta. Olyan, mint egy szövegszerkesztő.

– Na, ja – mondta Nordhoff, aki már sosem lesz újra hatvan, és alig kapott levegőt. – Ezt mondta az a szegény kölyök… letehetnénk egy percre, Mr. Hagstrom? Teljesen kivagyok.

– Persze – felelte Richard, aztán kiáltott egyet a fiának, Sethnek, aki odalent préselt ki különös, hamis akkordokat Fender gitárjából – abban a szobában, amelyet Richard lelki szemeivel “családi szobának" álmodott meg, amikor először csinálta a burkolatot, és amelyből végül a fia “próbaterme" lett.

– Seth! – kiáltotta. – Gyere, segíts!

Odalent Seth tovább gyűrte az akkordokat a Fenderből. Richard Mr. Nordhoffra nézett, és vállat vont. Nem tudta kendőzni szégyenkezését. Nordhoff is vállat vont, mintha azt mondaná: Gyerekek! Ki várhatna bármi többet tőlük manapság? De mindketten tudják, hogy Jon – szegény, szerencsétlen Jon Hagstrom, Richard őrült bátyjának fia – sokkal jobb volt.

– Nagyon rendes volt magától, hogy segített – mondta Richard.

Nordhoff ismét vállat vont. – Mi mást tehetne egy öregember az idejével? És különben is, ez a legkevesebb, amit megtehettem Jonnyért. Tudja, mindig ingyen vágta nálam a füvet. Én akartam fizetni, de ő nem volt hajlandó elfogadni. Rendkívüli fiú volt – Nordhoff még mindig zihált. – Kérhetnék egy pohár vizet, Mr. Hagstrom?

– Hát persze – felelte Richard, és ő maga hozta be a vizet, mert a felesége meg sem mozdult. A konyhaasztalnál olvasgatott valami erotikus női regényt, közben pedig Twinkie-t evett. – Seth! – ordította el magát újra Richard. – Gyere fel és segíts, rendben?

Seth azonban nem zavartatta magát, és tompított, eléggé keserű akkordokat produkálva tovább nyüstölte a Fendert, amelynek részleteit Richard még mindig fizeti.

Richard meghívta Northoffot vacsorára, ő viszont udvariasan visszautasította. Richard bólintott. Ismét zavarba jött, de ezúttal talán egy kicsit jobban leplezte. Egy hozzád hasonló rendes fickó mit keres egy ilyen családban?, kérdezte tőle egyszer a barátja, Bernie Epstein, és Richard erre nem tudott mást felelni, mint hogy megrázta a fejét, és közben ugyanazt a tompa zavart érezte, mint most. Ő tényleg egy rendes fickó. És valahogy mégis ezt érdemelte – egy túlsúlyos, mogorva feleséget, aki úgy érzi, hogy kimaradt az élet jó dolgaiból, és hogy a vesztes lóra tett (de ezt sosem vallaná be ilyen nyíltan), és egy nem éppen közlékeny tizenöt éves fiút, aki tanulásnak egyáltalán nem nevezhető dolgot művel ugyanabban az iskolában, ahol Richard tanít… egy fiút, aki fura akkordokat játszik a gitáron reggel, délben, este (leginkább este), és aki látszólag úgy gondolja, hogy ez elég lesz a nagybetűs ÉLET-hez.

– Hát akkor, mit szólna egy sörhöz? – kérdezte Richard. Nem akarta elengedni Nordhoffot – többet akart hallani Jonról.

– Egy sör szörnyen jólesne – felelte Nordhoff, és Richard hálásan bólintott.

– Helyes – mondta, és hátrament néhány Budért.

*

A dolgozószobája egy, a háztól különálló, kicsi, fészerszerű épületben van – mint a családi szoba, amelyet ő maga alakított ki. De azzal ellentétben, erre a helyre a sajátjaként gondol – ahonnan kizárhatja az idegent, akit feleségül vett, és az idegent, akinek ez a nő életet adott.

Lina természetesen nem helyeselte, hogy saját kuckója legyen, de nem volt képes megakadályozni – ez egyike volt Richard kevés aprócska győzelmének. Talán Lina bizonyos szempontból tényleg a vesztes lóra tett – amikor tizenhat évvel ezelőtt összeházasodtak, mindketten azt hitték, hogy Richard csodálatos, nagy hasznot hozó regényeket fog írni, és hamarosan mindketten Mercedesszel fognak kocsikázni. De egyetlen megjelent regénye a legkevésbé sem volt jövedelmező, a kritikusok pedig gyorsan bebizonyították, hogy nem is csodálatos. Lina a kritikusokhoz hasonlóan látta a dolgokat, és ekkor kezdtek eltávolodni egymástól.

A középiskolai tanári állás tehát, amelyet mindketten csak a hírnévhez, dicsőséghez és gazdagsághoz vezető út első lépésének tekintettek, az utóbbi tizenöt évben a család legfontosabb bevételi forrásává vált – hát, pokolian hosszú egy út. A szívre mélyén azonban Richard sosem adta fel az álmát. Novellákat ír, és néha egy-egy cikket is. Az írószövetség tekintélyes tagja. Évente körülbelül ötezer dollár mellékest keres meg az írógépével, akármennyit zúgolódik is Lina, így aztán igazán jár neki egy saját dolgozószoba… különösen azóta, hogy az asszony nem hajlandó dolgozni.

– Kellemes kuckó – jegyezte meg Nordhoff, körülnézve az aprócska szobában, amelynek falán régimódi képek lógnak. A korcs szövegszerkesztő az asztalon csücsült: a monitor a ház tetején. Richard régi Olivetti elektromos írógépét egyelőre az egyik irattartó szekrény tetejére rakták.

– A célnak megfelel – mondta Richard. A szövegszerkesztő felé bólintott. – Ugye nem gondolja, hogy ez valóban működik? Jon csak tizennégy éves volt.

– Furán néz ki, mi?

– Eléggé – értett egyet Richard.

Nordhoff felnevetett. – Pedig még semmit sem tud. Bekukucskáltam a videoegység hátulján. Van benne néhány IBM és Radio Shack drót, majdnem egy egész Western Electric telefon, és akár hiszi, akár nem, egy kis Erector Set motor – Nordhoff belekortyolt a sörébe, aztán, mintha csak úgy hirtelen vágódott volna az eszébe, folytatta: – Tizenöt. Éppen betöltötte a tizenötöt. Pár nappal a baleset előtt. – Szünetet tartott, aztán a sörösüvegbe bámulva megismételte: – Tizenöt. – Elég halkan mondta.

– Erector Set? – pislogott Richard az öregre.

– Úgy van. Az Erector Set egy elektromos modelljáték. Jonnak is volt egy úgy… úgy hatéves kora óta. Tőlem kapta karácsonyra. Már akkor is bolondult az ilyesmiért. Mindenféle szerkentyű jó volt neki, és hogy az a kis doboz Erector Set motor izgalomba hozta-e? Szerintem nagyon is. Csaknem tíz éven át megőrizte. Nem sok gyerek szokta ilyen sokáig megtartani a játékait, Mr. Hagstrom.

– Tudom – felelte Richard, az évek során kicipelt játékokkal teli dobozokra gondolva – Seth kidobta, elfelejtette vagy minden ok nélkül tönkretette őket. A szövegszerkesztőre pillantott. – Akkor biztosan nem működik.

– Erre én nem fogadnék, amíg ki nem próbálja – mondta Nordhoff. – Az a kölyök majdhogynem elektronikai zseni.

– Ez azért szerintem egy kicsit túlzás. Igaz, hogy értett a szerkentyűkhöz, és hogy hatodikos korában megnyerte az Állami Tudományos Versenyt…

– És sokkal idősebb kölyköket győzött le, még végzős középiskolások is voltak közöttük – vágott közbe Nordhoff. – Legalábbis az anyja szerint.

– Így igaz. És mindannyian nagyon büszkék voltunk rá – ami nem egészen igaz. Richard és Jon anyja büszke volt, a fiú apja viszont le sem szarta. – De azért a Tudományos Verseny pályaművei és egy saját, hibrid számítógép szerkesztése között… – Vállat vont.

Nordhoff letette a sörét. – Volt egy kölyök; még az ötvenes években, aki két konzervdobozból és úgy öt dollár értékű elektromos szerkezetekből atomfegyvert hozott létre. Jon mesélte. És azt is, hogy 1954-ben egy eldugott új-mexikói faluban egy gyerek fölfedezte a tachionokat – ezek negatív részecskék, amelyek állítólag visszafelé haladnak az időben. A connecticuti Waterburyben egy kölyök – egy tizenegy éves gyerek – kártyalapok hátoldaláról lekapart celluloidból készített csőbombát. Fel is robbantott vele egy üres kutyaházat. A kölykök néha furcsa dolgokra képesek. Különösen a kivételesen okosak. Meglepődne.

– Talán. Talán meg is fogok.

– Mindenesetre jó gyerek volt.

– Egy kicsit a szívéhez nőtt, ugye?

– Mr. Hagstrom – mondta Nordhoff –, én nagyon szerettem őt. Minden szempontból tökéletes gyerek volt.

Richard azon kezdett tűnődni, hogy milyen furcsa: a bátyja, aki már hatéves kora óta igazi szarzsák volt, remek asszonyt és remek gyereket kapott. Ő pedig, aki igyekezett mindig kedves és jó lenni (bármit jelentsen is a “jó" ebben az őrült világban), elvette Linát, aki csendes, mindent felfaló asszonnyá fejlődött, aztán pedig megszületett Seth. Nordhoff őszinte, fáradt arcára nézve azon kezdett gondolkodni, hogyan történhetett ez meg, és hogy mennyire volt oka ennek ő maga, mennyi ebből az ő csendes gyengeségének a természetes eredménye.

– Igen – mondta Richard. – Az volt.

– Egyáltalán nem lepne meg, ha ez a gép működne – mondta Nordhoff. – Egyáltalán nem lepne meg.

Miután Nordhoff elment, Richard Hagstrom bekapcsolta a szövegszerkesztőt. A gép zümmögni kezdett, és Richard várta, hogy az IBM felirat megjelenjen a képernyőn. De nem jelent meg. Helyette viszont, hátborzongatóan, mint egy síron túli hang, a következő szavak úsztak elő zöld kísértetekként a sötétségből:

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, RICHARD BÁCSI! JON

– Jézusom – suttogta Richard a székére rogyva. A baleset, amelyben a bátyja a feleségével és a fiukkal életét vesztette, két héttel ezelőtt történt. Valami kirándulásról jöttek hazafelé, és Roger részeg volt. Roger Hagstrom életében a részegség tökéletesen mindennapos eseménynek számított. De ezúttal nem volt szerencséje, és poros, öreg teherautója egy harminc méter mély szakadékba zuhant. Összetört és porrá égett. Jon tizennégy éves volt – nem, tizenöt. Csak néhány nappal a baleset előtt töltötte be a tizenötödiket, mondta az öreg. Már csak három év kellett volna, és megszabadult volna attól a behemót, ostoba medvétől. A születésnapja… és nem sokkal az övé után jön az enyém.

Mához egy hétre lesz. A szövegszerkesztő tehát Jon születésnapi ajándéka lett volna.

Ez valahogy még tovább rontotta a helyzetet, bár Richard nem tudta volna megmondani, pontosan hogyan vagy miért. Ki akarta kapcsolni a gépet, de aztán visszahúzta a kezét.

Egy gyerek két konzervdobozból és öt dollár értékű elektromos autóalkatrészből atomfegyvert csinált.

Hát persze. New York csatornarendszere pedig hemzseg az aligátoroktól, a légierő meg valahol Nebraskában egy idegen lény lefagyasztott testét őrzi. Na, még valamit. Baromság. De talán nem is akarom megtudni.

Fölkelt, a gép mögé lépett, és bekukkantott a nyílásokon. Igen, pontosan úgy van, ahogy Nordhoff mondta. RADIO SHACK MADE IN TAIWAN feliratú drótok. WESTERN ELECTRIC, WESTREX és ERECTOR SET feliratú vezetékek, a szavak fölött pedig egy körbe zárt, kicsi “r”. És van itt még valami, amit Nordhoff vagy nem vett észre, vagy nem akart megemlíteni Egy Lionel villanyvasút-transzformátor bedrótozva, mint Frankenstein menyasszonya.

– Jézusom – nevetett fel Richard, aztán majdnem elsírta magát. – Jézusom, Jonny, mit akartál ezzel?

Pedig tudta a választ. Már évek óta egy szövegszerkesztőről álmodozik, és amikor már nem bírta Lina elviselni gúnyos, maró kacagását, Jonnak beszélt róla. – Gyorsabban írhatnék vagy javíthatnék, és így többet dolgozhatnék – mondta tavaly nyáron Jonnak. A fiú komolyan nézett rá világoskék, intelligens, de mindig nagyon óvatos szemével, amelyet a szemüveg fölnagyított. – Nagyszerű lenne… tényleg nagyszerű lenne.

– Akkor miért nem veszel egyet, Rich bácsi?

– Az nem olyan egyszerű – felelte Richard mosolyogva. – A Radio Shack-féle típus három lepedő körül kezdődik. És az árak akár tizennyolcezerig is elmehetnek.

– Hát, talán egyszer majd csinálok neked egyet – mondta erre Jon.

– Talán – felelte Richard, és hátba veregette. És aztán nem is gondolt rá, amíg Nordhoff nem telefonált.

Játéküzletek elektromos modelljeinek a drótjai.

Egy Lionel villanyvasút-transzformátor.

Jézusom.

Visszasétált a székéhez, és ki akarta kapcsolni a gépet, mert talán ha megpróbálna írni valamit, de nem sikerülne, azzal bemocskolná az ő komoly, törékeny (szerencsétlen) unokaöccsének szándékát.

Aztán meggondolta magát, és megnyomta a VÉGREHAJT gombot. Közben azonban különös hidegség karcolta végig a gerincét – a VÉGREHAJT igen fura szó, ha az ember jobban belegondol. Ez a szó nem is az írással, hanem inkább a gázkamrákkal és a villamosszékkel hozható összefüggésbe… és talán az út széléről fejest ugró poros, vén teherautókkal.

VÉGREHAJT.

A számítógép hangosabban zúgott, mint amiket bolti nézelődései során látott; tulajdonképpen szinte ordított. Mi van a memóriaegységben, Jon? - tűnődött. Ágyrugók? Egy sor villanyvasút-transzformátor? Konzervdobozok? Ismét eszébe jutott Jon szeme és nyugodt, finom arcvonásai. Vajon furcsa vagy talán beteges, ha az ember irigyli valaki más fiát?

Az enyém kellett volna hogy legyen. Én tudtam… és azt hiszem, ő is. És ott volt Belinda, Roger felesége. Belinda, aki túl gyakran viselt napszemüveget a felhős napokon. Nagyokat, mert a szem körüli zúzódások csúnyán szétterjednek. Richard néha elnézte az asszonyt, amint nyugodtan, óvatosan ül Roger nevetésének harsány esernyője alatt, és szinte pontosan ugyanezt gondolta: Az enyém kellene hogy legyen.

Borzalmas volt ez a gondolat, mert a középiskolában mindketten ismerték Belindát, és mindketten randiztak is vele. Richard és Roger között két év volt, Belinda pedig pontosan közöttük volt, Richardnál egy évvel idősebb, Rogernél pedig egy évvel fiatalabb volt. Tulajdonképpen Richard randizott először azzal a lánnyal, aki aztán Jon anyja lett. Roger azonban, az idősebb és nagyobb, közbelépett, Roger, aki mindig megkapta, amit akart, Roger, aki megbüntette azokat, akik az útjába álltak.

Megijedtem. Berezeltem, és elengedtem. Ilyen egyszerű lenne? Édes Istenem, segíts; azt hiszem, igen. Szeretném, ha nem így lenne, de talán jobb, ha az ember legalább a gyávaságával kapcsolatban nem hazudik önmagának. És a szégyenkezéssel kapcsolatban.

De ha mindez igaz is – ha Lina és Seth valahogyan az ő semmirekellő bátyjához tartozott volna, Belinda és Jon pedig valahogy hozzá, mit bizonyít? És különben is, mit tehet egy értelmes ember egy ilyen abszurd módon kitervelt szívatással? Nevessen? Sikítson? Lője főbe magát?

Nem lepne meg, ha ez a gép működne. Egyáltalán nem lepne meg.

VÉGREHAJT.

Richard ujjai gyorsan mozogtak a billentyűkön. A képernyőre nézett, és a következő betűk lebegtek ott zölden:

A BÁTYÁM EGY HITVÁNY, RÉSZEG DISZNÓ VOLT.

A betűkről hirtelen egy gyermekkori játéka jutott eszébe. A Varázsgolyó. Az ember kérdezett valamit, amire igennel vagy nemmel lehetett felelni, aztán megfordította a varázsgolyót, és az felelt – hamis, mégis elbűvölően rejtélyes válaszai között olyanok szerepeltek, mint: MAJDNEM BIZTOS, ERRE ÉN NEM SZÁMÍTANÉK vagy hogy KÉRDEZZ MEG ÚJRA KÉSŐBB.

Roger nagyon irigyelte tőle a varázsgolyót, és végül egy nap, amikor erőszakkal elvette, teljes erőből a járdához vágta. Összetört. Aztán jót röhögött. Most pedig, a Jon által szerkesztett számítógép furcsán hullámzó bömbölését hallgatva, Richard emlékezett, hogy akkor zokogva a járdára omlott, és képtelen volt elhinni, hogy a bátyja ilyet tett.

– Bőgőmasina, bőgőmasina, hülye kis bőgőmasina! – gúnyolódott Roger. – Nem is volt más, csak egy olcsó, szaros játék, Richie. Nézd csak, néhány cédula és egy kis víz volt benne.

– MEGMONDALAK! – üvöltötte Richard teli torokból. A feje forró volt. Az orra pedig bedugult a gaztett miatt előtört könnyektől. – MEGMONDALAK, ROGER! MEGMONDALAK A MAMINAK!

– Ha beköpsz, eltöröm a karod – felelte Roger, és vérfagyasztó vigyora elárulta, hogy komolyan is gondolja. Nem köpte be.

A BÁTYÁM EGY HITVÁNY, RÉSZEG DISZNÓ VOLT.

Hát, akármilyen furcsa is a szerkezet, az írás megjelenik a képernyőn. De az még a jövő titka, hogy tárolja-e az adatokat. Jon Wang billentyűzete és IBM monitora azonban működik. Egészen véletlenül eszébe jutott néhány igazán szar emlék, de ez nem Jon hibája.

Richard körülnézett a dolgozószobájában, és tekintete megállapodott az egyetlen fényképen. Nem szereti ezt a képet, és nem is ő választotta. Lina egy műtermi portréja; két évvel ezelőtt kapta tőle karácsonyra. Szeretném, ha a dolgozószobádban tennéd ki, mondta, ő pedig persze meg is tette. Az asszony így tartja rajta a szemét még akkor is, ha épp nincs vele. Ne felejts el, Richard. Itt vagyok. Talán rossz lóra tettem, de azért még itt vagyok. És jobb, ha ezt nem felejted el.

A műtermi portré természetellenes színárnyalataival igen fura volt a Whistler-, Homer- és N. C. Wyeth-képek barátságos egyvelegében. Lina félig lehunyta a szemét, szája kemény íve pedig valami mosolyszerűt erőltetett magára. Még itt vagyok, Richard, ezt mondta az a száj. Nehogy elfelejtsd.

Richard begépelte a következőt:

A FELESÉGEM FÉNYKÉPE A DOLGOZÓSZOBÁM NYUGATI FALÁN LÓG.

A szavakra nézett, de nem tetszettek jobban, mint maga a fénykép. A TÖRÖL gombra ütött. A szavak eltűntek. A képernyőn csupán az egyenletesen villogó kurzor volt.

A falra pillantott. A felesége fényképe eltűnt.

Nagyon hosszú ideig üldögélt – legalábbis úgy érezte –, közben pedig a falat bámulta, ahol valaha a kép lógott. Végül a számítógépből áradó szag zökkentette ki a teljes hitetlenkedés sokkjának kábulatából – ugyanolyan tisztán emlékezett erre a szagra a gyermekkorából, mint a varázsgolyóra, amelyet Roger összetört, mert nem az övé volt. Egy villanyvasút–transzformátor szaga. Amikor már ki kell kapcsolni, hogy egy kicsit lehűljön.

Így is fog tenni.

Csak még egy perc.

Fölkelt, és zsibbadt lábbal a falhoz lépett. Végigfuttatta ujjait az Armstrong-lambérián. Itt volt a kép, igen, pontosan itt. De eltűnt, az akasztója is eltűnt, és a lyuk is, ahová az akasztót csavarozta.

Eltűnt.

A világ hirtelen elszürkült, Richard pedig hátratántorodott, és homályosan arra gondolt, hogy el fog ájulni. Elszántan küzdött az ájulás ellen, és a világ végül újra kitisztult előtte.

Az üres falról a szövegszerkesztőre pillantott, amit halott unokaöccse tákolt.

Meglepődne, hallotta Nordhoff hangját. Meglepődne, meglepődne, ó, igen, ha tudná – egy gyerek az ötvenes években olyan részecskéket fedezett fel, amelyek visszafelé haladnak az időben, meglepődne, hogy a maga zseni unokaöccse mit hozhat ki néhány kidobott számítógépdarabból, drótból és elektronikai alkatrészből. Annyira meglepődne, hogy szinte beleőrülne.

A transzformátor szaga töményebbé, erősebbé vált, és a monitor nyílásaiból füst gomolygott. A számítógép még hangosabban zúgott. Ideje kikapcsolni – Jon akármilyen okos volt is, valószínűleg nem maradt ideje az őrült izé minden hibáját kiküszöbölni.

De vajon tudta, hogy ez lesz belőle?

Richard, mint aki a képzelet világában jár, visszaült a monitor elé, és begépelte:

A FELESÉGEM KÉPE A FALON VAN.

A falra nézett, aztán a billentyűzetre, és megnyomta a VÉGREHAJT gombot.

A falra pillantott.

Lina képe visszatért, a régi helyén lógott.

– Jézusom – suttogta Richard. – Jézus Krisztus.

Kezével megtörölte arcát, a billentyűzetre nézett (ismét csak a villódzó kurzor volt látható), és begépelte:

A PADLÓ CSUPASZ.

Aztán a BESZÚR gombot megnyomva hozzátette:

KIVÉVE TIZENKÉT DARAB HÚSZDOLLÁROS ARANYPÉNZT EGY KICSI PAMUTZACSKÓBAN.

Megnyomta a VÉGREHAJT gombot.

A padlón egy kis, fehér, zsinórral összehúzható szájú pamutzacskó hevert. Kifakult fekete betűk voltak rajta: WELLS FARGO.

– Édes Istenem – hallotta Richard a saját hangját, amely viszont mintha nem is a sajátja lett volna. – Édes Istenem, édes jó Istenem…

Még talán perceken vagy esetleg órákon át hajtogatta volna a Megváltó nevét, ha a szövegszerkesztő el nem kezd egyenletesen csipogni. A képernyő tetején átvillant a TÚLTERHELÉS szó.

Richard gyorsan kikapcsolt mindent, és úgy hagyta el a dolgozószobáját, mintha a pokol minden ördöge őt kergetné.

Előbb azonban felvette a földről a pici, összehúzható szájú zacskót, és a nadrágzsebébe tette.

*

Aznap este fölhívta Nordhoffot, miközben a hideg novemberi szél hamisan dudált a fák között, Seth bandája odalent módszeresen gyilkolt egy Bob Seger-dallamot, Lina pedig egy egyházi tombolaesten volt.

– Működik a gép? – kérdezte Nordhoff.

– Az nem kifejezés – felelte Richard a zsebébe nyúlva, és elővett egy érmét. Nehéz volt – nehezebb, mint egy Rolex óra. Egyik oldalán egy sas könyörtelen profiljának domborműve, mellette pedig a dátum: 1871. – El sem hinné, hogyan.

– Talán mégis elhiszem – mondta Nordhoff higgadtan. – Nagyon okos fiú volt, és nagyon szerette önt, Mr. Hagstrom. De legyen óvatos. Egy gyerek mégiscsak gyerek, akármilyen okos is, a szeretet pedig esetleg tévútra kerülhet. Érti, mit akarok mondani?

Richard egyáltalán nem értette. Forrónak és lázasnak érezte magát. Az aznapi újság szerint az arany egy grammja tizenhét dollárt ér. Richard megmérte az érméket: átlagosan százharmincöt grammosak. Ez összesen 27 540 dollár. És ez csak talán a negyede annak az összegnek, amit érmeként kaphat értük.

– Mr. Nordhoff, át tudna jönni? Most? Ma este?

– Nem – felelte Nordhoff. – Nem, azt hiszem, nem akarok, Mr. Hagstrom. Úgy érzem, ez az ön és Jon titka.

– De…

– Ne feledje, amit mondtam. Az isten szerelmére, legyen nagyon óvatos –Nordhoff halk kattanással eltűnt a vonalból.

Fél órával később Richard újra a dolgozószobájában találta magát. A számítógépet bámulta. Megérintette a gombot, de még nem kapcsolta be. Másodjára már meghallotta, amit Nordhoff mondott: Az isten szerelmére, legyen nagyon óvatos. Igen. Óvatosnak kell lennie. Egy gép, ami ilyesmire képes…

Hogy lehet képes egy gép ilyesmire?

Fogalma sincs… ami valahogy elfogadhatóbbá tette számára ezt az egész őrültséget. Elvégre ő angoltanár, aki néha írogat, nem pedig műszaki szakember, és soha nem is értette a különféle szerkentyűk – lemezjátszó, benzinmotor, telefon, televízió, vécéöblítő – működését. Egész életében használta ezeket, a működési alapelv viszont sosem érdekelte. Számít az egyáltalán?

Bekapcsolta a gépet. Most is felvillant a felirat: BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, RICHARD BÁCSI! JON. Megnyomta a VÉGREHAJT gombot, és unokaöccse üzenete eltűnt.

Ez a gép nem sokáig fog működni, villant át hirtelen az agyán. Biztos, hogy Jon még nem fejezte be, amikor meghalt, mert tudta, hogy bőven van még ideje, hiszen Richard bácsi születésnapja csak három hét múlva lesz…

Jon ideje azonban lejárt, így ez a tökéletesen lenyűgöző számítógép, amely szemmel láthatóan beszúr, illetve kitöröl tárgyakat a való világból, néhány perc használat után az égő villanyvasút-transzformátor bűzét árasztja és füstölni kezd. Nem volt alkalma tökéletesíteni. Jon…

Meg volt győződve arról, hogy bőven van ideje?

Ez nem igaz. Egyáltalán nem igaz. Richard ezt nagyon is jól tudta. Jon nyugodt, éber arca, józan tekintete a vastag szemüveg mögött… nem volt ott semmiféle bizonyosság, és nem hitt abban, hogy idővel minden jobbra fordul. Mi is volt az a szó, ami eszébe jutott? Szerencsétlen. Ez a szó nem csupán jellemezte a fiút; csakis ez jellemezte. A szerencsétlenség olyan nyilvánvalóan lengte körül Jont, hogy Richard néha legszívesebben megölelte volna arra kérve, hogy legyen egy kicsit vidámabb, néha jól is végződhet a történet, és a jók nem mindig halnak meg fiatalon.

Aztán eszébe jutott Roger, ahogy teljes erejéből a járdához csapja a varázsgolyót; hallotta, ahogy a műanyag darabokra törik, és látta, ahogy a varázsfolyadék – tulajdonképpen csak víz – végigfolyik a járdán. És a kép egy másikba váltott: Roger korcs, HAGSTROM NAGYKERESKEDELMI SZÁLLÍTÁS feliratú teherautója valahol a semmi kellős közepén fejest ugrik egy poros, málladozó szikla széléről, aztán orrával előre zuhan, és olyan halk csattanással ér földet, amely magához Rogerhez hasonlóan szóra sem érdemes. Látta – bár nem akarta – bátyja feleségének vérré és csonttá bomló fejét. Látta, ahogy Jon sikoltozva és lassan megfeketedve szénné ég a roncsban.

Semmiféle bizonyosság, semmi igazi remény nem volt abban a fiúban. Mindig is az egyre fogyatkozó idő érzése áradt belőle. És végül igaza is lett.

– Mit jelenthet ez? – motyogta Richard az üres képernyőt bámulva.

Mit válaszolna most a varázsgolyó? KÉRDEZD MEG ÚJRA KESŐBB? AZ EREDMÉNYT NEM LEHET MEGJÓSOLNI? Vagy talán úgy, hogy EGÉSZEN BIZTOSAN ÍGY VAN?

A számítógép zúgása ismét hangosabbá vált, és most hamarabb, mint délután. Már érezni lehetett a képernyő mögött lévő, felforrósodott villanyvasút-transzformátorok szagát.

Mágikus álomgép.

Az istenek szövegszerkesztője.

Hát az lenne Jon születésnapi ajándéka? A csodalámpa vagy a kívánságokat teljesítő kút űrkorszaki megfelelője?

Ekkor kivágódott a hátsó ajtó, és Richard meghallotta Seth és a többiek hangját. Túl hangosan és túl rekedten beszéltek. Vagy ittak, vagy szívtak.

– Hol az öreged, Seth? – kérdezte egyikük.

– Szerintem a dolgozószobájában matat, mint mindig – felelte Seth. – Szerintem… – A szél ekkor újra felerősödött, és Richard nem hallotta a folytatást, a gonosz nevetést viszont igen.

Csak ült, és fejét kissé oldalra billentve hallgatta őket, aztán hirtelen begépelte:

A FIAM SETH ROBERT HAGSTROM.

Ujja a TÖRÖL gomb fölött lebegett.

Mi a fenét művelsz? – ordított rá a józan esze. – Ezt komolyan gondolod? Meg akarod gyilkolni a saját fiadat?

– Biztosan valami fontosat csinál odabent – mondta az egyik srác.

– Csak egy rohadt faszfej – vetette oda Seth. – Kérdezzétek meg az anyámat. Ő is megmondja. Ez…

Nem gyilkolom meg. Csak… KITÖRLÖM.

Ujja a gombra csapott.

– ...soha semmit nem csinál, csak...

A FIAM SETH ROBERT HAGSTROM szavak eltűntek a képernyőről.

És velük együtt Seth szavai is.

Csak a hideg novemberi szél fújta a tél kíméletlen reklámját.

Richard kikapcsolta a szövegszerkesztőt, és kiment. A kocsibejáró üres volt. A szólógitárosnak – valamilyen Norm – egy szörnyű és valahogy baljóslatú, vén LTD kombija van, és a banda ezzel viszi a cuccokat az igen ritka fellépésekre. Most azonban a járgány nem áll a kocsibejárón. Talán valahol máshol van a világban: egy autópályán furikázik, vagy valami zsírtól bűzlő hamburgeres parkolójában áll, és Norm is valahol egészen máshol van a világban, csakúgy, mint Davey, a basszusgitáros, akinek félelmetesen üres a tekintete, és egyik füléből biztosítótű lóg, és mint a dobos, akinek elöl nincsen foga. Valahol ott vannak a nagyvilágban, valahol, de nem itt, mert Seth sincs itt, soha nem is volt itt.

Sethet KITÖRÖLTE.

– Nincs fiam – mormolta Richard. Hányszor olvasta már ezt a nyálas mondatot olcsó regényekben? Százszor? Kétszázszor? És mindig is hamisnak tűnt ez a mondat. Itt viszont igaz. Most igaz. Ó, igen.

A szél felerősödött. Richardot hirtelen borzalmas gyomorgörcs kapta el, és zihálva meggörnyedt. Szinte kitörő erővel távozott belőle a szél.

A görcs elmúlt, és ő belépett a házba.

Elsőként azt vette észre, hogy Seth elnyűtt teniszcipői – négy pár volt belőle, de egyiket sem volt hajlandó kidobni – eltűntek az előszobából. A lépcső karfájához lépett, és végigfuttatta rajta a hüvelykujját. Seth tízéves korában (amikor már elég idős volt ahhoz, hogy ne csináljon ilyesmit, Lina azonban még ennek ellenére sem engedte meg Richardnak, hogy kezet emeljen rá) mélyen belevéste a neve kezdőbetűit a karfába, abba a fába, amin Richard csaknem egy teljes nyáron át dolgozott. Lecsiszolta, kitöltötte és átfényezte, de a kezdőbetűk szelleme megmaradt.

Most viszont eltűntek.

Fel. Seth szobája. Takaros, tiszta, lakatlan, száraz és személytelen. Akár egy táblát is akaszthatnának a kilincs gombjára: VENDÉGSZOBA.

Le az alagsorba. Richard itt időzött a leghosszabban. A kábelgubancok eltűntek; az erősítők és mikrofonok seholk; a Sethnél “megjavításukat” váró magnódarabok halmai is eltűntek (nem volt sem olyan keze, sem olyan türelme, mint Jonnak). Mindezek helyett a szobára Lina személyisége nyomta rá (ha nem is különösebben kellemes) a bélyegét – súlyos, csicsás bútorok, bársony faliszőnyegek (egyiken az Utolsó vacsora, egy olyan Krisztussal, mint Wayne Newton, egy másikon pedig egy szarvas az alaszkai naplementében) és egy rikítóan vörös szőnyeg, mint az artériás vér. A leghalványabb jele sem volt annak, hogy valaha egy Seth Hagstrom nevű fiú élt ebben a szobában. Vagy a ház többi szobájában.

Richard még mindig a lépcső aljánál állva nézelődött, amikor meghallotta, hogy egy kocsi fordul a feljáróra.

Lina, gondolta, és szinte tombolni kezdett benne a bűntudat. Lina az, hazajött a tomboláról! Mit szól majd, ha észreveszi, hogy Seth eltűnt? Mit… mit…

Gyilkos!, hallotta az asszony sikolyát. Meggyilkoltad a fiamat!

Pedig nem gyilkolta meg Sethet.

– Én csak KITÖRÖLTEM őt – mormolta Richard, és elindult a lépcsőn a konyha felé.

Lina meghízott.

Az asszony, aki elment a tombolára, úgy nyolcvan kiló lehetett, az asszony viszont, aki visszajött, legalább százharminc, de lehet, hogy több. Kissé oldalt kellett fordulnia, hogy beférjen a hátsó ajtón. Elefántméretű csípője és combja fodrozódott túlérett olajbogyó-színű, műszálas nadrágjában. Bőre, amely három órája még csupán sápadt volt, mostanra beteges és fakó lett. Bár Richard nem orvos, látja, hogy itt vagy komoly májbetegségről, vagy kezdődő szívbajról van szó. Súlyos szemhéja alól egyenletes, hűvös megvetéssel szemlélte Richardot.

Egyik fonnyadt kezében egy hatalmas pulyka fagyott tetemét tartotta, amely olyan lehetetlen helyzetbe csavarodott és fordult celofáncsomagolásában, mint egy bizarr öngyilkosság áldozata.

– Mit bámulsz, Richard? – kérdezte az asszony.

Téged, Lina. Téged bámullak. Mert így nézel ki egy olyan világban, ahol nincsen gyerekünk. Így nézel ki egy olyan világban, ahol a szeretetednek nem volt tárgya – akármilyen mérgező is az a szeretet. Így néz ki Lina egy olyan világban, ahol minden bemegy, de semmi nem jön ki. Téged, Lina. Téged bámullak. Téged.

– Azt a madarat, Lina – sikerült kinyögnie végül. – Ilyen hatalmas pulykát még soha életemben nem láttam.

– De ne csak állj ott és bámuld, te idióta! Segíts!

A férfi elvette a pulykát, és a pultra tette, érezte lehangolóan hideg hullámait. Úgy koppant, mint egy fatuskó.

– Ne oda! – kiáltotta az asszony türelmetlenül, és a kamra felé intett. – Ott nem fér el! Tedd a fagyasztóba!

– Bocs – mormolta a férfi. Eddig még nem volt fagyasztójuk. Abban a világban, ahol Seth élt.

Bevitte a pulykát a kamrába, ahol a neonvilágítás hideg fehér fényében egy hosszú Amana hűtőláda csücsült, akár egy hűvös, fehér koporsó. A hűtőfolyadék jóvoltából tartósított egyéb madarak és vadak hullái mellé tette, aztán visszament a konyhába. Lina kivett a szekrényből egy adag Reese-féle mogyorókrémes sütit, és kezdte módszeresen magába tömködni, egyik darabot a másik után.

– Ez a hálaadásnapi tombola volt – mondta. – Ezen a héten tartottuk meg, mert jövő héten Phillips atyának be kell feküdnie a kórházba, hogy kivegyék az epehólyagját. Én nyertem a fődíjat. – Elmosolyodott. Csokoládé és mogyoróvaj barna keveréke csöpögött a fogairól.

– Lina – mondta a férfi –, nem bánod, hogy nem lett gyerekünk?

Az asszony úgy nézett rá, mint egy bolondra. – Az isten szerelmére, kinek kell egy bőgőmasina? – kérdezte. A mogyorókrémes süti félig kiürített dobozát visszalökte a szekrénybe. – Megyek lefeküdni. Jössz, vagy ábrándozol még egy kicsit az írógéped fölött?

– Azt hiszem, még egy kicsit visszamegyek – felelte a férfi. Hangja meglepően komoly volt. – Nem maradok sokáig.

– Működik egyáltalán az a szerkentyű?

– Mi… – kezdte Richard, de aztán hirtelen megértette, és ismét átvillant rajta a bűntudat. Az asszony tud a szövegszerkesztőről, hát persze hogy tud. Seth KITÖRLÉSE nem befolyásolta Roger és családja életének alakulását. – Ó. Á, nem. Semmit sem csinál.

Az asszony elégedetten bólintott.

– Ez a te kis unokaöcséd. Mindig a fellegekben jár. Akárcsak te, Richard. Ha nem lennél ekkora nyúl, talán még az is eszembe jutna, hogy tizenöt évvel ezelőtt oda tetted, ahova nem lett volna szabad. – Nyersen, meglepően erőteljesen fölnevetett – mint egy korosodó, cinikus bordélyosnő –, és a férfi kis híján nekiugrott. Aztán megérezte, hogy az ajkán mosoly tör a felszínre – ez a mosoly keskeny volt és olyan fehér és hideg, mint az Amana hűtőláda, amely ebben az új életben Sethet helyettesíti.

– Nem maradok sokáig – ismételte Richard. – Csak szeretnék még lejegyezni néhány dolgot.

– Miért nem írsz már egy Nobel-díjas novellát vagy valamit? – kérdezte az asszony közönyösen. Az előszoba padlódeszkái nyikorogtak és morogtak, ahogy hatalmas testével a lépcső felé ringott. – A szemorvosnak még mindig tartozunk az olvasószemüvegemért, és a Betamax gép egy részletével is elmaradtunk. Mi a francért nem keresel már valami pénzt?

– Hát – mondta Richard –, nem tudom, Lina. De ma este van néhány jó ötletem. Komolyan.

Az asszony feléje fordult és ránézett, és mintha valami gúnyos megjegyzésre készült volna – például, hogy az ő jó ötletei eddig sem könnyítették meg a dolgukat, de hát már mindegy, ő már úgyis itt ragadt vele –, aztán meggondolta magát. Talán megijesztette valami a férje mosolyában. Fölment az emeletre. Richard odalent állva hallgatta mennydörgő lépteit. Érezte a homlokán a verítéket. Egyszerre söpört át rajta rosszullét és vidámság.

Megfordult, és visszament a dolgozószobájába.

Ezúttal a számítógép nem zúgott vagy ordított, hanem zokogni kezdett. Az egyre forrósodó villanyvasút-transzformátorok szaga szinte bekapcsolás után azonnal érezhető volt, és amint Richard a BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, RICHARD BÁCSI! üzenetet letörölve megnyomta a VÉGREHAJT gombot, a berendezés füstölni kezdett.

Nincs sok időm, gondolta. Nem… ez így nem igaz. Egyáltalán nincs időm. Jon tudta ezt, és most már én is tudom.

Két választása maradt: vagy visszahozza Sethet a BESZÚR gombbal (biztosan meg tudná tenni; olyan könnyű lenne, mint a régi spanyol aranydublonok teremtése), vagy pedig befejezi, amit elkezdett.

A szag egyre erősebbé, egyre sürgetőbbé vált. Néhány pillanat múlva ott fog pislogni a képernyőn a TÚLTERHELÉS felirat.

Begépelte:

A FELESÉGEM ADELINA MABEL WARREN HAGSTROM.

Megnyomta a TÖRÖL gombot.

Begépelte:

EGYEDÜLÁLLÓ FÉRFI VAGYOK.

És ekkor a képernyő jobb felső sarkában egyenletesen pislogni kezdett az a szó: TÚLTERHELES TÚLTERHELÉS TÚLTERHELÉS.

Kérlek. Kérlek, hadd fejezzem be. Kérlek, kérlek, kérlek…

A monitorból áradó füst egyre sűrűbb és szürkébb lett. Richard a visító számítógépre pillantott, és már abból is füst gomolygott… és benne meglátta a tűz barátságtalan, vörös szikráját.

Varázsgolyó, egészséges leszek, gazdag és bölcs? Vagy talán egyedül fogok élni, és bánatomban megölöm magam? Van elég időm?

MOST NEM LÁTOM A VÁLASZT. PRÓBÁLD MEG KÉSŐBB.

Csakhogy már nincs később.

Richard a BESZÚR gombra csapott, és a képernyő a folyamatos és már eszeveszetten villogó TÚLTERHELÉS üzenettől eltekintve teljesen elsötétült.

Befejezte a mondatot:

A FELESÉGEMTŐL, BELINDÁTÓL, ÉS A FIAMTÓL, JONATHANTÓL ELTEKINTVE.

Kérlek. Kérlek.

A VÉGREHAJT gombra ütött.

A képernyőről minden eltűnt, és egy örökkévalóságnak tűnő ideig nem is jelent meg rajta semmi, csak a TÚLTERHELÉS villogott olyan sebesen, hogy az alig észrevehető fényerő-ingadozástól eltekintve mintha egyfolytában világított volna, mint amikor a számítógép zárt parancsciklust hajt végre. A számítógép belsejében valami pukkant egyet, sisteregni kezdett, mire Richard felnyögött.

Aztán a fekete képernyőn misztikus, zöld betűk kezdtek lebegni:

TELJESEN EGYEDÜL ÉLEK, LESZÁMÍTVA A FELESÉGEMET, BELINDÁT, ÉS A FIAMAT, JONATHANT.

Kétszer is rácsapott a VÉGREHAJT gombra.

Most, gondolta. Most begépelem: ENNEK A SZÁMíTÓGÉPNEK MINDEN PROBLÉMÁJÁT MEGOLDOTTÁK, MÉG MIELŐTT MR. NORDHOFF-FAL ÁTHOZTUK VOLNA IDE. Vagy azt, hogy: LEGALÁBB HÚSZ SIKERES REGÉNYÖTLETEM VAN. Vagy azt, hogy: A CSALÁDOMMAL ÉLETÜNK VÉGÉIG B0LDOGOK LESZÜNK. Vagy azt, hogy…

De semmit sem gépelt be. Ujjai idétlenül lebegtek a billentyűk fölött, ahogy érezte – szó szerint érezte –, hogy agyának minden áramköre úgy összetorlódik, mint a kocsik a belső égésű motor történetének legborzalmasabb manhattani dugójában.

A képernyőt hirtelen betöltötte a szó:

TERHELÉSTÚLTERHELÉSTÚLTERHELÉSTÚLTERHELÉSTÚLTERHELÉSTÚLTERHELÉSTÚLTERHELÉS

Újabb pukkanás hallatszott, aztán pedig egy robbanás. Lángok böffentek elő a gépből, majd elhaltak. Richard hátradőlt a székében, és eltakarta az arcát, mert attól félt, hogy a képernyő fölrobban. De nem robbant föl. Csupán elsötétült.

Richard csak ült, és bámulta a sötét képernyőt.

NEM TUDOM BIZTOSAN. KÉRDEZD MEG KÉSŐBB.

– Apa!

Richard megfordult a székével, és a szíve olyan hevesen dobogott, hogy úgy érezte, ki akar szakadni a melléből.

Jon állt előtte, Jon Hagstrom, és az arca ugyanaz volt, de valahogy mégis más – a különbség enyhe volt, de észrevehető. És a különbség oka talán a két különböző apa miatt van, gondolta Richard. Vagy talán egyszerűen csak azért, mert az a gyanakvó, figyelő kifejezés eltűnt a szeméből, amelyet kissé fölnagyított a vastag szemüveg (ez azonban drótkeretes, nem pedig az a ronda szarukeretes, amelyet Roger vett mindig neki, mert az tizenöt dolcsival kevesebbe kerül).

Vagy talán valami még egyszerűbbről volt szó: a fiú szeméből a szerencsétlenség tűnt el.

– Jon? – mondta Richard rekedten, és azon tűnődött, vajon akart-e valaha is valamit ennél jobban. Igen? Nevetségesnek tűnik, de talán igen. Az ember már csak ilyen. – Ugye te vagy az, Jon?

– Ki más lehetne? – kérdezett vissza, és a számítógép felé bólintott. – Remélem, nem történt bajod, amikor az adatok elszálltak.

Richard elmosolyodott. – Nem. Jól vagyok.

Jon bólintott. – Sajnálom, hogy nem működik. Nem tudom, mi ütött belém, hogy azokat az elcseszett alkatrészeket használtam. – Megrázta a fejét. – Isten bizony, nem tudom. Egyszerűen muszáj volt. Gyerekes.

– Hát – mondta Richard a fiához lépve, és átkarolta a vállát. – Talán legközelebb majd jobban sikerül.

– Talán. Vagy esetleg csinálhatok mást is.

– Az is éppen olyan jó lesz.

– Anya azt üzeni, hogy készített neked kakaót, ha kérsz.

– Kérek – mondta Richard, és ők ketten, együtt kimentek a dolgozószobából, át egy olyan házba, ahol egyetlen tombola-főnyereményeként kapott fagyott pulyka sincs. – Egy csésze kakaó most nagyon jólesne.

– Holnap kibelezem ezt az izét, kiszedek belőle minden használhatót, aztán kiviszem a szeméttelepre – mondta Jon.

Richard bólintott. – Töröld ki az életünkből – mondta, majd együtt, nevetgélve beléptek a házba, a forró kakaó illatába.